Péntek dél. Hamarosan itt a Shabbat, a tükör előtt borotválkozom. Lassan ki kell cserélni a pengét, talán már nem elég éles.
Hirtelen belém ötlik néhány szó, amit a Google-ban, csak úgy, periférikusan láttam, anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban.
Egy tízéves gyereket megevett egy krokodil a testvérei szeme láttára. (Nem néztem meg, még csak rá se kattintottam, igazából észre se vettem akkor.)
Borzongás fut rajtam végig.
Úgy emlékszem, talán egy videó volt.
Milyen világban élünk? Hol élek én?
Emberek azt nézik, ahogy ez a borzalom megtörténik?
Valaki ott áll és felveszi kamerával?
Már remegek egész testemben és könnyek vannak a szememben.
Beletemetem az arcomat a törölközőbe.
Érzem a krokodil fogait, érzem a fájdalmat és még jobban érzem a magány félelmét. Látom magam előtt a testvéreim borzalmas ijedtségét az arcukon.
Sírok.
A krokodilnak egy vagyok a napi rutin ételei közül. Semmi rosszat nem csinál, éli az életét és eszik. Ilyennek és erre teremtette az Isten.
Vajon mi a különbség aközött, hogy engem eszik, vagy egy gazellát kapott el?
Kiabálni akarok a testvéreimnek, hogy szeretlek benneteket! Értem már ne aggódjatok! Egyszer csak a testem már nem érez tovább.
Kinyitom a szemem és belenézek a tükörbe.
A krokodil mindennapja nem hír.
A világ vért akar, szenvedést akar, izgalmas videót akar. Egy gyereket!
Újra sírok, ráz a remegés.
Talán valaki egy gyereket odalök a krokodil elé, csak azért, hogy egy izgalmas YouTube videót készíthessen? Talán csak nem megy oda segíteni? Talán az az ember, aki a kamera mögött állt vagy a telefonját fogta, most végtelenül büszke saját magára?
Ki vagy te, aki megnézel egy ilyen videót?
Ki vagy te, aki még egy lájkot is nyomsz?
Ki vagy te, aki nem zokogva menekülsz el a képernyő elől?
Ki vagy te, aki megosztod és megmutatod másoknak is ezt a borzalmat?
Ki vagyok én, hogy írok róla?
Ki vagyok én, hogy a fájdalmamat leírom.
Igen, jön a Shabbat és a borotvapengém már nem elég éles.
Az arcom sima lett.
És közben ég a pofám.
Megyek és este ünneplem Isten dicsőségét.
Addigra már elfelejtem a krokodilt, a gyereket, a testvéreit, a szülőket, a fotóst és azokat, akik az interneten ezt nézik.
Nekem is -úgy látszik- kell az intenzív érzés, hiszen így reagálok rá.
Amikor a Hableány elsüllyedt a Dunán a megannyi koreai turistával, az is nagyon megrázott. És még néhány Nagy Dolog megviselt.
Ám közben tanulom elviselni. Megszokom.
Egyre nagyobb és félelmetesebb szenvedés kell ahhoz, hogy megint sírjak és tudatosítsam, hogy ez fáj.
Ehhez a fájdalomhoz és rettenetes dologhoz is hozzászoktunk, én is hozzászokom.
Mint az altató, mint az alkohol… egyre többet és erősebbet követel a szervezet, a tudat.
Most már szégyen van bennem.
Csak ülök, kiment minden erő az izmaimból.
És a csapda rámzárult.
Már nem a gyereket sajnálom, nem is a testvéreit, hanem saját magamat.
Igen, becsukta a száját és megevett a hír-krokodil.
És közben én vagyok a krokodil, a videós, a gyerek és minden néző is.
Felcsavarodtam!
Önsajnálat.
És tudom, hogy ma is megyek a zsinagógába.
Tudom, leírtam. Most könnyebb.
Kiteszem a blog-honlapomra.
Tessék! Az ÉN őszinte és mely szenvedésemet olvassátok! Mondjátok, hogy milyen mély és őszinte és jó írás! És gyertek ide. A cím a csali, a gyerek a csali.
És aztán ÉN legyek fontos!
Én-én-én-én!
Smá Izrael!
(Kép eredete: nationalvanguard.org)