Hesse a közösségről 1919-ben, Demian

– A közösség – mondta Demian – szép dolog. De ami körülöttünk mindenütt burjánzik, az nem. Az igazi közösség még nem létezik, de majd létrejön, mégpedig azáltal, hogy az emberek kölcsönösen odafigyelnek egymásra, s ez a közösség alakítja a világot. Amit most közösségnek neveznek, az csak horda. Az emberek egymáshoz menekülnek, mert félnek egymástól – urak urakhoz, munkások munkásokhoz, tanult emberek tanult emberekhez. S hogy miért félnek? Az ember csak akkor fél, ha nincs harmóniában önmagával. Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett. A közösségek olyan emberekből állnak, akik félnek a bennük lévő ismeretlentől! Mindannyian érzik, hogy életük törvényei már nem érvényesek, elavult törvénytáblák szerint élnek, hogy sem vallásaik, sem erkölcseik nem arra irányítják őket, amerre haladniuk kellene. Száz és még több éven keresztül Európa csak a fejét törte, és gyárakat épített! Pontosan tudják, mennyi lőpor szükséges ahhoz, hogy egy embert megöljenek, de nem tudják, hogyan kell szólni Istenhez! Még azt sem tudják, hogyan lehet egy órán át derűs valaki.

Közösség. Tényleg?

Most fejeztem be a Demian c. regényt, amit Hermann Hesse 1919-ben, közel 100 éve írt.

Hatott rám a könyv, mint régen is. Sok mindenben magamra véltem ismerni. És én is azt gondolom, hogy nem merünk, és én sem merek önmagam lenni. Kell a valahová-tartozás érzése, a valódi, egyéni, egyedi sorsom, a magány teljes és őszinte vállalása – hiányzik belőlem. Úgy látom, másokból is.

Van tényleg egyéni sors? Van, lehet jobb ennél a “haldokló” életnél?

Száz év óta, úgy tűnik, semmi sem javult, vagy még inkább rosszabb lett.