Érdekes dolgot olvastam Sir Terry Pratchett egyik könyvében, az “A Kaszás”-ban:
A varázslók nem hisznek az istenekben, ahogy a legtöbb ember nem tartja szükségesnek, hogy higgyen, mondjuk, az asztalokban: Tudják róluk, hogy léteznek, tudják, hogy létezésüknek van rendeltetése, alkalmasint azzal is egyetértenének, hogy van helyük egy jól szervezett világegyetemben, de nem látják értelmét hinni bennük, hogy jártukban-keltükben ilyesmiket mondjanak: “hatalmas asztal, aki híján porszemek lennénk”! Különben is, az istenek vagy vannak, akár hiszel bennük, akár nem, vagy csupán a hit függvényeként léteznek, szóval így is úgy is teljes nyugalommal fütyülhetsz az egészre, és, mondhatni, ehetsz a térdedröl.
Hogy is van ez? Ami van, abban nem kell hinni, mert van. Ha Isten van, akkor van. Ez nem hír, nem hit kérdése. És, ha van, minek folyton dicsérni, imádkozni hozzá?
A zsidó férfiaknak naponta több imát kell elmondani, mindenre áldást, feltenni reggel a Tfilint, stb. Folyton emlékezni kell arra, hogy van Isten, hogy vannak parancsai, hogy EGY, hogy a leghatalmasabb, hogy a világ ura, királya.
Zsidó férfi imádkozik a zsinagógában Tfilin-nel – fotó: Tamás
Más vallásokban is vannak imák, feladatok.
Asztal-imádás, imádság az asztalhoz – nincs.
Magam sem tudom, mit gondoljak, hogy is van ez…
Tudom (úgy gondolom, hiszem), hogy imára inkább az embernek van szüksége, önmaga miatt imádkozik.
Lehet nevetni ezen a nemes gondolaton (a nemrég elhunyt írót lovaggá ütötte a királynő, Sir, azaz nemes), és el lehet gondolkodni rajta.
És jóízűen lehet enni az asztalról, vagy az ölemből is. Lehet élvezni az életet, és ez maga egy ima, a teremtett világ dicsérete. Mint egy madár eszik Isten tenyeréből, a terített asztalról.
Russ Thompson