Otthon felejtettem a telefonomat! – veszem észre útközben estefelé, amikor baktatok az úton. Sebaj – gondolom magamban – jól van ez így. Nem fordulok vissza érte…
Egy barátommal jót beszélgetünk, hosszasan vacsorázunk, viccelődünk és komoly dolgokat is említünk…
Aztán sétálok hazafelé. Itt az ősz, már aránylag korán sötét van.
Lábam alatt domborkás a beton, egy nagy fa gyökerei nyomják ki és alakítják érdekes mintázatú tereppé a valaha nyilván sima borítást. Hát, igen, az élet erősebb, mint az építészet!
A Múzeum körút túloldalán, talán a második emeleten, nagy ablak van nyitva, belül erős fények. Valaki törökülésben ül a párkányon, gitárral a nyakában. Csak a sziluettjét látom. De kár, hogy nincs itt a fényképezőgépem, amin jó nagy zoom van, ez most egy jó fénykép lenne!
Jó, hát akkor készítek egy képet legalább a telef…
És hangosan felnevetek!
Fény gyullad a fejemben, de hiszen… otthon felejtettem a telefonomat!
Kirakati bábu, egy elvetélt fotó-téma helyett