December eleje. Hideg van. A 16-os busszal megyünk a Vár felé.
Tudod, olyan kis busz. Elöl egy pici ajtó, közepén még egy kétszárnyú.
Sokan vannak, a Clark Ádám téri megállóban még többen szállnak fel. Utoljára egy fiatal anyuka 6-7 éves kislányával. És még egy idős úriember, ősz hajjal, szakállal. Utoljára, még éppen, hogy beférnek.
A busz kiáll a megállóból és… nyitva maradt az ajtaja.
Gyorsan történnek a dolgok. Látom, hogy az anyuka ijedten magához öleli a kislányát, az idős úriember szorosan fogja a rudat, erősen kapaszkodik. Készül a busz kanyarodni, felfelé, a Várba. Hideg levegő áramlik be. Senki nem csinál semmit, csak mindenki döbbent, ijedt szemmel néz. Végig pásztázom a buszt. Látom a kislány arcát, az anyuka arcát, az úriember arcát és a tükörben a vezető arcát is látom. Telefonál és úgy vezet, az ajtó még mindig nyitva van.
Egyszercsak egy határozott, hangos, kemény hang szólal meg: “Nyitva maradt az ajtó!”
A sofőr megrezzen, elveszi a fülétől a telefont. Hirtelen fékez. Kicsit zavartan rebegi a mikrofonjába “köszönöm“.
Becsukja az ajtót és az álló busz újra elindul, felfelé, a Vár felé.
Mindenki fellélegzik.
Akkor vettem észre, hogy ez az én hangom volt. Én szóltam. Ösztönösen tettem, anélkül, hogy gondolkodtam volna. És a sofőr “Köszönöm”-ére hallom lágyabb hangon a saját hangomat: “Én is köszönöm…“
Békésen megyünk tovább.