A Nagy Kán tudni vágyta
miféle népeket ural.
Száz napig tartott a vágta
mikor Jünnanba küldött
de szemem nyitva volt,
és bár nem kérte,
mindent feljegyeztem:
tudtam, hogy szeret majd érte.
És Karadzsanba érve
vak ötvös várt az utcán,
kis dobozt nyomott kezembe
(fedelén ősi kép)
s elfordult kurta-furcsán
– fogunk-e találkozni még?
A nagy határig értem,
de visszatartott még a hit
amit magaménak véltem
Hogy otthonomba negyven évesen
mégiscsak eljutottam
– ma már pontosan értem –
nemcsak a vakszerencse volt.
A Nagy Kán ezer fülével
hallgatta visszatértem
hosszú történetét.
A Nagy Kán akarja tudni
miféle népeket vezérel.
Mikor fogságba estem
kilencvennyolc szeptemberében,
én, messire Marco, sok mindent
elmeséltem. Tiszteltek később ezért,
de éreztem, hiába minden
érdem, szívem Keletre hív,
és asztalomon fájt folyton néznem
a kis dobozkát a rejtett jelekkel:
“Egy Szerető Idegen Szív”.
Éltem még néhány évet
békében, csendesen
majd messire Marco elment
hetven évesen.
Keletre visszavágytam,
e vágyam testet öltött
egy névtelen családban
s a hely neve: Tebet.
Tibetnek mondják mások.
Nem éltem sok telet.
A sűrű füst s a ritka lég
szokatlan volt nekem
– gyengécske gyermek voltam,
de nyitva volt szemem.
Tudós lámák hajoltak
aznap reggel fölém,
hogy lelkemet kiadtam
tizenhét évesen.
S akkor egy percre csak
fehérbe öltözötten
kit korábban kerestem,
Krisztusom megjelent,
újra egy pillanatra
messire Marco voltam
s éreztem, hajt a vágyam:
a Nagy Kán vár amottan,
a Nagy Kán szolgálatába álltam.
És cseppfolyós alakban
köztes világba lépve
addig bolyongtam, míg
újra a helyre értem,
ahol a testek mint pelyhek
hóesésben, hullnak –
s rám illett éppen egy:
lányként születtem újra.
Kasmir földjén egy árva
tengette életét: tudta,
tudni szeretné a háromszor
szent igét.
Nem jutott el hozzá
csak az asszonyok tudása,
a csendes önfeláldozás:
szerettem három embert,
hármat sirattam el,
és akkor megtanultam,
a gyönge mily erős,
anyának lenni hogy van,
azóta ismerős. Amikor
véget értek negyvenkét évesen
e test kalandjai,
gallyakból volt az ágy.
De szemem nyitva volt
és tudtam: a Nagy Kán tudni vágy.
Szeliden símulván a táncba
előkelő család
ünneppel üdvözölt
mint egyszülött fiát;
így köszönthettem újra
a szépséges Indiát.
Értelmes gyerekként apámnak
társa voltam sok vadászaton
és mindent megtanultam
a harci fegyverekről,
mikor a nagy hegyekből
vad népek le-lecsaptak
ligetes dombjainkra.
Hátravolt még egy lecke
nem telt el sok idő,
hogy elégett apám teste
s a szantál illata álmomban
sokszor visszatért – egy küldött
megkereste családunk új fejét.
Esküvőre hívtak,
távoli tartományba, kérték,
a lányt egy kis sereggel
ötven hű emberemmel
kísérjem új honába.
Három hétig tartott
az út erdőkön át.
E három hét elég volt
hogy feltámadjon a vágy,
s bár tudtuk, hogy mi vár,
a vonzás édesen szólt
találkoztunk mi már?
és együtt talált a hajnal
a huszadik éjszakán.
Úldözőbe vettek
egy egész hadsereggel,
vad vágtába kezdett
velünk a vezérelefánt,
de a bosszúvággyal nem bírt
az ötven ember,
s hiába voltam gyors, hogy kímentsem
a lányt a bal vállamat egy lándzsa
szakította át.
Indázó sorsunk ekkor
egy törzsbe összeforrt,
és bárhol is vagyok,
ott van hozzám közel
s a régi fényt szemében
mindig felismerem.
Öröklét-hosszú ekkor
akárhány pillanat, emlékezünk,
hogy egyszer
együtt talált a nap
– vagy emlékezünk mintha? –
mindegy.
Mit láttam, elmesélem, hogy
tekintete oly lágy – a Nagy Kán
örül ilyenkor, a Nagy Kán
tudni vágy.
Csendes világra jöttem
(ismerős volt anyám)
a törvény erős fölöttem
és örök volt a nyár,
dolgom annyi csak, hogy
szép, szelíd legyek,
s hogy ezt hogyan kell tennem
vigyázták rettenthetetlen
vicsorgó istenek.
Tizennegyedszer látott
a nyárközépi ünnep
a táncolók között, mikor
a szakállas isten
földünkre költözött.
Övé lett minden ottan.
Anyámat elsirattam
– gyors halála volt –
szememmel sem mutattam, szívem
hogy háborog, mikor
magukkal vittek a konkvisztádorok.
Egyik jót tett velem,
gyakran ágyába vont
és beszélt istenéről,
ki tán feltámadott
– papjai mosdatni vittek.
Hálából néki szültem,
s emberem eltávozott:
titkos honomba küldtem,
főzetem útján elkísérték
kiknél szerinte ott a mérték,
keresztény angyalok.
52 év egy korszak
saját hitem szerint
eddig halogattam
hogy azzal legyek megint
ki rám régóta várt,
s hogy megutáltam
nézni a letarolt határt,
gyümölcsös ligeteinken
ahogy csapatok gázolnak át, anyám
nevével egy nap
magamhoz hívtam
az ismerős halált.
Mindent tudtam már arról,
egy világ hogy pusztul el,
meséltem, s roppant trónusáról,
láttam, a Nagy Kán nagyon figyel.
Időtlenül bolyongtam a testetlen
világban, míg vágyam összevont
és megszülettem Anatóliában.
Sikátorok neveltek
– mindig nagy volt a zaj –
gyors voltam, fürge gyermek,
játékhoz túl szilaj.
Egy télvégen, hogy egyszer
szultánunk hadra kelt
elmentem a sereggel: a fegyver
érdekelt. Átvágtunk
három tartományon,
és csakhamar kitűntem,
verekedésben bátor.
Az ősz mér férfiént köszöntött,
s mire a had telelni visszatért,
feleltem parancsolóként
gyalogos tízekért.
És jöttek évről évre
az új hadjáratok.
A harminchoz egyszer közel
egy dervissel vitába szálltam,
s bár fiatalabb volt, éreztem, többet
tud nálam. Ezentúl azzal
töltöttem minden éjszakát,
hogy tanulmányozzam a próféta
szent szavát. így lettem
Allah bajnokává. Mégis egy
hitetlen vált bajom legfőbb
okává: mikor szultánom
rám bízta egy kis tartományát,
ágyamba vonni vágytam hódolt
ellenfelem leányát.
Erővel mit sem értem
– könnyebben vívtam volna száz csatát –
terített asztalnál hiába kértem,
nem győztem meg a máshitű apát.
Hogy kedvét kerestem, áthágtam
számtalan szabályt, mígnem egyszer
szultánom selyemzsinórja várt.
Fájt megválnom e vágyteli világtól,
és mikor a zsámolyt kirúgni nem voltam
bátor, kedves dervisem kértem,
hogy kiért sebeket osztottam
régen, küldje el istenét értem.
De szemem végig nyitva volt,
s a Nagy Kán hallott új mesét
egy szerető idegen szívről,
hogy vesztére lelte meg kedvesét.
Vágyam oly erős volt, s olyan
hevesen kértem, hogy ugyanoda
adatott visszatérnem, és forró
üstökösként értem az
emberek közé, gyerekkorom
emléktelen suhant el – esetlen
voltam és sovány – de mágnessé
vált a testem, hogy egy szempárt kerestem.
Éreztem, saját szememben
az örök vágy hogy ég, de mindhiába
lettem legelső feleség
nagyúri házban: amit kutattam,
nem találtam.
Szültem sok gyermeket,
de mind csak pár napot, ha élt
pedig hány imát elmondtam
külön mindegyikért!
Könnyen vettem kezdetben,
később komolyra fordult
s komor maradt a kedvem.
Egy lánykát hoztam végül
e lélegző világra, hittem hogy
könyörgésem nem száll fel hiába,
két évig neveltem, énekkel telt
a ház, két év után egy reggel
elvitte őt a láz.
Szemének tiszta fénye
eltűnt angyalsereggel,
és elveszett e földi lét reménye.
Magas kort értem az emberek között
uram titkos tanácsadója lettem én:
úgy tisztelt, mint egy égi hírnököt
– titokban félt tőlem szegény.
De volt egy visszatérő álmom:
vízért megyek, s a forrást nem találom,
tükrökkel tagolt sikátorokban
bolyongva korsóm összeroppan.
Mikor búcsúztam,
nem volt mit vesztenem.
A Nagy Kán figyelt csak rezzenéstelen.
Jünnanban híre ment,
hogy Lin úr asszonya szült:
fiatal, kedvenc feleség.
Álmában megjelent
egy idegen arcú férfi,
egy szomjas menekült.
Nem akadt aki érti,
az álom mit jelent.
De mindez nem elég:
Hszi-cangból érkezett
két fénytelen képű szerzetes;
egyikük sokat kérdezett,
a másik semmit nem beszélt
s az anyácskának végzetes
tejláz vette eszét.
Élt még vagy két hetet,
és kútba fúlt szegénykém:
Jünnan hegyes vidékén
így nyertem életet.
Az írást gyorsan tanultam,
könyvekkel teltek napjaim
csöndes gyerekkoromban.
A vizsgákon mikor
korengedménnyel túljutottam
pályám úgy ívelt felfelé,
hogy egyszer odaállhattam
Kang-hszi, az Ég Fia elé
(idegen volt nekem, én is neki)
s abba a karba kerültem,
mely az új adót dolgozta ki.
Mélán, közönnyel nyertem el
magas állásokat,
Kung-ce illemét papoltam,
de szívemben, úgy titokban
Csuang-ce volt a mesterem.
Kerülvén másokat
a könyvtár mélyén bújtam el
amikor csak tehettem;
különcként tartottak számon
és évek szálltak el felettem,
míg fővárosunk egyik új családja
egyszer vendégül látott,
és utána egyre kedvesebben
s gyakrabban hívott vacsorára.
Amit városszerte beszéltek
soká nem vettem észre:
féltő szülői érdek
s a gyermekkorból végre
alíg kinőtt leányuk
szeszélyes vak szerelme
van szivélyességükbe belerejtve.
Megsértettem végül tán a lányt?
Nem tudom, hiszen nem törődtem
az emberekkel, kik köröttem
sírtak-nevettek: gyűlöltem mindahányt.
Agg és szélütött apámat
próbálták rábeszélni,
ígértek palotákat,
csak bírjon rá együtt élni
az akaratos gyerekkel.
Elküldte őket gőgös nemmel.
Hszi-cangba így kerültem:
a sértett család intrikával, cselekkel
rakott félre.
Távoli küldetésem
száműzetéssel ért fel.
E durva vörös arcú népre
uralkodónk – ki elhalálozott
akkor már kilencedik éve –
érdemét dicsérve
terjedt ki védelmező hatalmunk.
Barátsággal fogadtak.
A két agg szerzetes, akit mellém adtak
alig volt beszámítható:
egyikük semmit nem beszélt,
a másikból csak úgy ömlött a szó,
de tény, hogy mindent megmutattak.
Munkám az első hónapokban
elfoglalt teljesen,
köhögtem vagy vacogtam
kijelölt helyemen,
s míg kimutatásaim
gyűltek nagy halomban,
e nép írását és szokásait
lassan megtanultam.
Könyveket kértem egy nap
és kísérőim nem mondtak nemet.
Amit kezembe adtak
elnyerte érdeklődésemet,
egész éjszaka égett a mécses.
Másnap kértem újakat,
s akinek ajkán lakat
volt, megszólalt az addig néma láma,
tanítványának nevezett,
akit majd lassan bevezet
a felsőbb tudományba.
Régi ruháim mind Iekoptak
s öltöttem durva bőröket
a könyvtárak befogadtak
ismertem már az őröket,
és bár jól haladtam,
kezdtem nem hinni abban,
hogy egy élet elég
megfejteni e könyvek üzenetét.
S lábam ott alant
szépen keresztbe fonva
törzsem fegyelmezetten
emelve megtanultam
mint lépjek át egy más világba
hol maguktól történnek a dolgok.
Én itt voltam csak boldog.
A fővárosból a hírek
ritkán jutottak hozzám,
nemigen érdekeltek,
kivéve tán hogy egy lány,
előkelő körökből, elindult egymagában,
Hszi-cang volt úticélja.
Ő volt az, jött utánam.
És többé nem hallottam róla.
Hulltak egymásra tarka
selyem évszakok suhogva, őszre tél
és télre új tavasz, tavaszra jött
rövidke nyár, és őszbe öltözött
e kopár hegyvidéki táj,
és mindent megtanultam már
mit tudni érdemes,
míg eltelt sok számolatlan ősz
csak azt nem, szemem mit keres
mikor mások szemén időz.
Jött a halál, mint rendesen
(elért hetvenöt évesen)
körém gyűlt, aki szeretett
hiányzott mégis egy,
ki céljához, hozzám el nem ért,
s mikor ellobbanva feladtam a reményt
a lámák közt egy kérdezett:
messire Marco, látod-e már a fényt?
Láttam. Én voltam az.
Néztem figyelemmel.
Csak az a másik ember,
ki elindult s nem ért el, hiányzott.
A Nagy Kán még tudásra vágyott
és várt rám türelemmel.
Brokátok közt a napfény
színes játéka volt az első
mikor a testbe összevont én
határán szétvált a külső és a belső.
Nyírott bokrokkal ékes
park volt a nagy kastély mögött
és bent az ősök képes
panteonja őrködött
az illem és vagyon felett.
Ezek voltak a díszletek.
A falon kívül erdős-hegyes vidék,
nyáron szántóföldeken
izzadt a drága elzászi nép.
Arra neveltek, hogy nekem
mindent, mindent szabad,
és tanultam társalgást, eleganciát
(a zongorát nagyon nem szerettem)
s mikor egy nagy ,,von” felesége lettem,
szalonom híre messze járt.
Ez volt aranykorom.
Három forradalom
eszméi füstözték össze a kárpitot.
Engem egyik se csábított,
-bár imádtam mind a hármat –
hisz gyorsan megtanultam,
hogy mindent emberek csinálnak.
Elmélet, eszme csak ürügy,
kedves álca, kártyázó-zseton.
Az ember játékait
a másik emberért játssza:
hatalom, pénz, tudás vagy a hit
nem tétje, csak közvetítő tárgya
annak, ami közöttünk folyik;
ezt szeretjük, amazt utáljuk
(semlegesek ritkán lehetünk)
ebből áll legbelső világunk
és csupaszon az ítéletre várva
egyedül ez marad velünk.
A vonzódások láthatatlan szála
volt az anyag, amivel dolgoztam én
és szövődött köröttem száz regény
a művelt társalgásra jól vigyázva.
Parkjaink nyírott labirintusában
így leltünk társra, s váltunk újra szét,
számtalan szerelmi tusában
tanultuk egymás művészetét
– csak amit újra megtaláltam
el is vesztettem újra mindig:
azt, ahogy a menny kinyílik
egy másik ember szemében,
egy lesz az érzés és az értelem
és mosolyunk üzenetében
tükrözi egymást a két végtelen.
Hiába tudtam, hogy mindenképpen
fájdalom a vágy jutalma,
szerettem sokakat próbaképpen
a keresés ösztönétől hajtva.
Öregkorom sekély medrébe térve
lassult, de torlódott a szenvedély,
egy költőcskémmel gyakran vonultam félre
s talált a parkban kinn a nyári enyhe éj.
Gyermekem gyermeke is lehetett volna,
ő respektált és fájt neki, hogy testem
oly öreg, nehéz, hogy néha már elestem.
Fruskák után loholt szegény fiú bomolva
és bár érintését testem vágyva vágyta,
eszem mindenkor mással segítette ágyba,
Könnyen, jószívvel tettem,
futotta bölcs mosolyra
és mindent elrendeztem
lassacskán távolodva,
és már szavam is elfogyott
mikor kigyúlt a fény:
hogy hiszen ő enyém,
belőle elmém alkotott
vágyam tárgyául alakot;
mégis hívtam: akarlak látni újra,
s míg a cezúrák urának ujja
le nem zárja szemem,
ne hagyj el, kedves képzetem.
És fájt, hogy elhagyott.
A Nagy Kán hallgatott
(kevés kiváltságos nagyúrnak
is csak ritkán beszél:
amit a lények maguktól tanulnak,
a Nagy Kán abból él).
Születtem kilencszáznégyben
messiást várt a család
– a lány, aki jött idejében
nem hozott nekik csodát.
Időre megtanult járni
beszélni későn kicsit,
szerette soká babrálni
a redőnyös babakocsit.
Eminens a tanulásban
mégsem kedvelték meg őt
a világi lányiskolában
(s utálták főképp a nők).
Közben a nagy világégés
átrajzolt minden határt –
városunk elüldözött, és
elhagytuk Olténiát.
Bécs, ahol letelepedtünk
gyanakvóan bánt velünk,
majd hogy ‘kikeresztelkedtünk
megbékélt új istenünk.
Kamaszkorom határán
tudtam már, nincs senki fenn,
amit imádunk: bálvány
és egész létünk szivárvány,
peremén a végtelen
kimondhatatlan Egynek.
A dolgok innen erednek.
Szigorúan válogattam
hogy kivel barátkozom
sokat voltam magamban
s egy barátnőmmel, rokon
lelkű, de nálam bátrabb pesti lánnyal.
Csak játszottam a férfivággyal
követni senki sem volt elég merész
oda, hol nem segít már semmi ész.
Kitanultam – nem volt szokás egy nőtől –
a felsőbb matematikát,
s míg barátnőm családot teremtett
nekem futotta időmből
művelni e tiszta nyelvet.
Vonzódtam az egyensúly iránt
mely minden rendszernek sajátja
hol mozdulatra ellenmozdulat felel
és semmi sem történik hiába:
azt kutattam, hogy mi dönti el
növekedés és szerves összetartozás
különnemű erőinek a párbaját.
Láttam magam körül saját
világomat a féktelen kitágulás
mámorában égni.
Én kértem, hogy családom hátrahagyjon
és válasszon új hazát,
így nélkülem hajóztak át
hogy Dávid öcsém megmaradjon.
Magamnak békét ott találtam
a végtelen kis tartományban,
hol látszólag semmi sincsen
de kiszakadásra képtelen
kicsi számok halmazának
közepén mégis egy-egy isten
osztja és szorozza népét.
Egyetlen szám is épp elég hazának.
És jött idő, hogy végképp
nem maradhattam Bécsben
– barátnőm és családja
fogadott otthonába.
Együtt voltunk, mint régen,
helyem lett a nagy családban
s míg öncélú rákbetegség
terjedt a külső világban
és tomboltak kiterjedő erők,
együtt töltöttünk minden estét.
Szerelmem együtt voltak ők.
Negyvenévesen – utolsó születésnapom –
sírtam kicsit a vállukon
és hosszú sétára indultam
a folyóparti parkban:
boldognak éreztem magam
s hagytam, csak legyen, ami van.
És egy késő-őszi hajnalon
külön tereltek engem.
Velük mi lett, azt nem tudom,
de hogy a rakpart lépcsőjén a fegyver
csöve a tarkómnak szorult
hiába tudtam, e soros lövedék
és én öröktől összetartozunk
gondolatom őket kereste még.
és szürke volt a késő őszi ég.
Sárgaszín selyempalást alatt
a Nagy Kán kőmerev maradt
míg e későn támadt vágy történetét
elcsigázva bár, de részlethűn meséltem végig.
Kábán, testetlen pár emberi évig
fűszálak, fák közt bujdokoltam
mígnem szelíden csatlakoztam
egy kis szerelmespárhoz,
kiktől testet reméltem,
s mert vonzott a nő-szemérem
fiú-formát a vágyhoz
nyertem eképpen én.
Akácfák és fehér
meszelt falak között
hová miattam költözött
a pár, csöpp vidéki házban
magamra rátaláltam.
Kedves voltam mindenkivel
és ők is barátságosak velem
boldog is lehettem volna,
ám alkalomról alkalomra
szemembe mégis rémült
makacsul tiltakozó fény ült,
mindig arra gondoltam:
csak essünk túl rajta gyorsan.
És bármire, bárkire néztem
szempillám idézőjelében
jelent meg belső képe.
(így kevésbé fáj, ha vége.)
És jártam iskolába
gyászoltam, ünnepeltem
s titkoltam – bár hiába –
hogy máshoz lenne kedvem.
Anyámmal és apámmal
rendesen viselkedtem
(csak ritkán éreztettem
hogy fiatalabbak nálam).
És kerestem sokszor elveszetten társamat
ahogy fény- és zászlójelet váltanak
a nagy hajók, ha közelest összeér a két ív.
Szempárunk reflektorával
két szerető idegen szív
üzent az óceános éjszakában.
És megtanultam sorban
minden szokást, szabályt
szalagnál robotoltam
és műveltem tudományt,
szivaroztam jóllakottan
(szerettem a tiszta, jó dohányt)
és voltam fogatlan, veszett pára
ki szállást kér nálad éjszakára;
voltam üzletember és varázsló,
bolondos költő-féleség
és hivatalnok, és élenjáró
katona, bőrműves segéd –
díszlet, jelmez és helyszín
gyakorta változott
s a sok szereplő mégis
egy csöndes révbe ér be
hisz mind csak emlék,
engedd el, mondom, végre
legyen vidám, vagy rémült, meghatott
beszédük már a múlt beszéde
– tedd idézőjelbe
és folytasd a mondatot.
Múltjából kihátrál az elme
ott vár a pillanat kegyelme,
sárgaszín selyempalástom
vállamra ott fénylőn borul
s jádekő arccal szótlanul
vígyázom millió életem és halálom:
lépj be, ez már a legbelső terem
itt egy az alany és a tárgy,
a Nagy Kán itt ül rezzenéstelen
– tudod, a Nagy Kán tudni vágy.