Nagybátyáméknál vagyok Izraelben. Talán ez az első látogatásom náluk. A legkisebb gyermek, a leány, tizenkét éves, nemrég volt a Bat Mitzva-ja, úgy tudom.
Az asztalnál állunk, Sabbath, szombat este és a nagybátyám egy nagyon réginek látszó, biztos fontos emlék imakönyvből olvassa fel az áldást. A könyv a terített asztalon fekszik. A kislány, miután öntött magának egy pohár kólát, nem csukja be a nagy, kétliteres üveget, hanem játszik vele, himbálja, lökdösi. Egyszer csak az üveg kicsúszik a kezéből, felborul és a bugyborékoló, barna lé a réges-régi, kedvelt imakönyvre ömlik. Meghűlt bennem a vér, nagyon megijedtem, hogy most mi lesz. Nagybátyám fog egy szalvétát, és törölgeti a folyadékot az imakönyv lapjairól és közben megállás nélkül, folyamatosan mondja tovább az imát, miközben szemével egy pillanatra szerető simogatást küld a lánynak. A kislány felállítja az üveget, tudja, hogy hibázott és semmi egyéb dolog nem történik csak szeretettel folyik tovább az ima.
Én majdnem elsírtam magam… Most, amikor írom ezeket a gondolatokat, emléket – pontosabban: az okostelefonomnak diktálom – most is könnyes lesz a szemem. Nagyon, nagyon szeretem ezt a hozzáállást, ezt a szeretetet, ezt az együttlétet.
Köszönöm ezt az élményt nektek.
Azóta a kislány már nagylány lett és nagy, tündéri, iker leány gyermekei vannak.
Szép történet. Egy jó kis szídást megérdemelt volna!