Sohasem
tudtam énekelni. 14-15 éves koromban (gondolom, másodikban) a Piarista Gimnáziumban, az akkori énektanárunk, Maklári atya (fekete reverendában, mint minden kegyes rendi tanár) megszégyenítve, nyilvánosan “átugrott” a névsorban, amikor a kórusba válogatott srácokat. Koós – lépjünk! És léptünk, a következő fiúra. Az egyetlen voltam ezzel a “sorssal”. Azóta (úgy) “tudom”, hogy botfülem van, és hiába szól bennem a zene, jobb, ha hallgatok. Igaz, mindig énekeltem, zuhany alatt, kocsiban, vagy szűk baráti körben. Van, aki szereti, mert nagyon vidám hangulatot tudok teremteni, nagy nevetések között.
Hát
, most léptem. Keresetem egy énektanárt, és belevágtunk. Ez a harmadik óránk volt Korom Attilával. És itt rámentünk egy versre, amit régóta szeretek. Íme, első kísérlet, 2 darabból összevágva (az Androidos program max. 10 percet engedett egyben felvenni.)
[wc_accordion collapse=”1″ leaveopen=”0″ class=”” layout=”box”]
[wc_accordion_section title=”A vers szövege”]
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
“Mit sírsz” – rivallt reá – “bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
“Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
“Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
…”Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
“Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
“Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
“Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: “Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
“engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
“Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
“Nem fejted” – szólt a hang- “nem fejted”
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
“Aludni mégy most, mint a töbiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
“Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
“Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
[/wc_accordion_section]
[/wc_accordion]