Igaz történet

Kukucskálás

– Minden rendben – mondta az orvos. – Feküdjön csak vissza. Pihenjen. – Hangja mintha mérföldes távolságból hallatszott volna, pedig kiabálni látszott. – Fia született.

– Tessék?

– Pompás fiúgyermeke született. Érti, amit mondok? Pompás fiú! Hallotta?

– Nincs semmi baja, doktor úr?

– Persze, hogy nincs. Teljesen egészséges.

– Láthatnám?

– Egy pillanat, és már láthatja is.

– Biztos benne, hogy nincs semmi baja?

– Természetesen.

– Még most is sír?

– Próbáljon meg pihenni egy kicsit. Igazán nincs mitől tartania.

– De akkor miért sír, doktor úr? Mi történt?

– Ne izgassa fel magát, kérem. Minden a legnagyobb rendben van.

– Látni szeretném. Kérem, engedje meg, hogy lássam.

– Kedves asszonyom– felelt az orvos, és nyugtatóan megfogta a nő kezét-, pompás, erős, egészséges gyermeke született. Csak nem kételkedik a szavamban?

– Mit csinál vele ott az a nő?

– Csak kicsinosítjuk a kicsikét– mondta az orvos. – Megfürösztjük, ezu minden. Már csak egy-két percet kell várnia.

– Esküszik, hogy nincs semmi baja?

– Esküszöm… Feküdjön szépen vissza és pihenjen. Csukja be a szemét. Csukja be szépen… Ez az. Igy már jobb. Jó kislány…

– Ó, doktor úr, maga nem is tudhatja, mennyit imádkoztam, hogy életben maradjon.

– Persze hogy életben fog maradni. Miket beszél?

– A többi… a többi nem maradt életben…

– Tessék?

– Eddig még egyik sem maradt életben, doktor úr.

Az orvos csak állt az ágy mellett, nézte a fiatalasszony kimerült, halovány arcát. Ma látta életében alőször. Az asszony és a férje nemrég költöztek a városba. A fogadós felesége, aki csak azért jött föl, hogy segédkezzen a szülésnél, elmondta, hogy a férfi a helyi vámháznál dolgozik, a határ mellett. Még három hónapja sincs, amikor teljesen váratlanul megjelentek a fogadóban egyetlen útiládával meg egy bőrönddel. A férfi, legalábbis a fogadósné szerint, iszákos volt, faragatlan, durva és kötekedő természetű, szánalmas kis borissza, de a felesége annál gyöngédebb és vallásosabb, azonban határtalanul szomorú. Sohasem mosolygott. Azt is pletykálták, hogy ez már a férfi harmadik házassága, az első felesége meghalt, a másik meg – erkölcsileg nem éppen tiszta okokból – elvált tőle. Mindez azonban csak mendemonda volt.

Az orvos lehajolt, feljebb húzta páciense mellén a takarót.

– Nincs miért aggódnia – mondta gyöngéden. – A gyermek tökéletesen egészséges.

– Ezt mondták a többiről is, mégis el kellett veszítenem őket, doktor úr. Az elmúlt tizennyolc hónap alatt három gyermekemt veszítettem el… ne vegye rossz néven, ha ideges vagyok.

– Hogyhogy hármat?

– Ez a negyedik gyermekem… négy év alatt…

Az orvos kényelmetlenül topogott a csupasz kőpadlón.

– Doktor úr, maga nem tudhatja, mit jelent az, ha mind a hármat, mind a három gyerekét elveszíti, lassan, egyesével, egyiket a másik után… Még most is folyton magam előtt látom őket. Éppolyan élénken látom Gustav arcát lelki szemeim előtt, mintha itt feküdne mellettem az ágyban. Doktor úr, gustav pompás fiúcska volt… de vég nélkül betegeskedett. Szörnyű érzés, amikor betegek, és semmit sem tud tenni, hogy segítsen rajtuk.

– Tudom.

A nő kinyitotta a szemét, néhány másodpercig az orvost bámulta, majd újra lehunyta.

– A kislányomat Idának hívtuk. Néhány nappal karácsony előtt halt meg. Azaz… alig négy hónapja. Bárcsak láthatta volna őt, doktor úr…

– Született hát egy új gyermeke.

– De Ida… olyan szép volt.

– Igen, persze – mondta az orvos-, tudom.

– Honnan tudja? -kiáltott fel a fiatalasszony.

– Bizonyos vagyok benne, hogy csodálatos gyermek volt. De ze a gyermek is éppolyan csodálatos. – Az orvos elfordult az ágytól, odasétált az ablakhoz és egy darabig kifelé bámult. Nedves, szürke áprilisi délután volt, s az utca túloldalán látta a házak piros tetőit, a cserepeken szétfreccsenő kövér esőcseppeket.

– Ida két éves volt, doktor úr… és olyan szép… egész nap nem tudtam levenni róla a szemem, attól kezdve, hogy felköltöttem, odáig, hogy ismét a biztonságos kis ágyába dugtam megint éjszakára. Szent rettegésben éltem, nehogy történjen vreele valami. Elveszítettem Gustavot, aztán elveszítettem a kkis Ottót is, már egyedül csak ő maradt. Éjszakánként néha fölkeltem, odalopakodtam a bölcsőjéhez, a fülemet egészen közel tettem a szájához, csakhogy meghallgassam, lélegzik-e egyáltalán.

– Próbáljon meg pihenni– mondta az orvos, azzal visszalépett az ágy mellé. – Kérem, próbáljon pihenni egy kicsit.

A nő arca fehér volt, vértelen, orrlyukai és ajkai körül pedig halvány kékesszürke folt csúfoskodott. Homlokán néhány átnedvesedett, bőréhez tapadó hajcsomó lógott keresztben.

– Amikor meghalt… Amikor megtörtént… már terhes voltam, doktor úr. Már jócskán a negyedik hónapban voltam ezzel a gyerekkel, amikor Ida meghalt. “Nem akarom!”– kiáltottam a temetés után. “Nem fogom megszülni! Éppen elég gyerekemet eltemettem már!” A férjem meg csak… föl-le sétált a vendégek között egy nagy korsó sörrel a kezében… és akkor hirtelen megfordult, és így szólt hozzám:”Híreim vannak számodra, Klara, jó híreim!” El tudja ezt képzelni, doktor úr? Éppen csak eltemettük a harmadik gyerekünket, ő meg jó hírekről beszél nekem. “Ma áthelyeztek Braunauba, úgyhogy már csomagolhatsz is. Most újrakezdhetünk mindent, Klara. Új hely lesz, kapsz egy új orvost is…”

térdelő szobor, imádság

– Ne beszéljen többet, kérem.

– Maga az új doktor, vagy nem?

– Igen, én vagyok.

– Akkor ez itt Braunau.

– Igen.

– Félek, doktor úr.

– Próbálja meg leküzdeni.

– De hát mekkora esélye van ennek a negyediknek?

– Nem szabad így gondolkodnia.

– Mit csináljak, nem tehetek róla. Biztosan valami örökletes oka van, hogy a gyerekeim egyre-másra meghalnak. Egészen biztosan…

– Butaság.

– Tudja, doktor úr, mit mondott a férjem, amikor Otto megszületett? Bejött a szobába, beélenézett a bölcsőbe, ahol a kisfiú feküdt, és azt mondta: “Miért kell ilyen nyápicnak lennie az összes gyerekemnek?”

– Biztosan nem mondott ilyet.

– Teljesen beledugta a fejét a bölcsőbe, mintha valami apró bogarat vizsgált volna, és azt mondta: “Éppen csak annyit szeretnék tudni, miért nem lehetnek legalább egy fokkal egészségesebb példányok? Csak ennyit szeretnék tudni. “Három napra rá Otto halott volt. A harmadik napon gyorsan megkereszteltük, és még aznap este meghalt. Aztán meghalt Ida is. Mindegyik meghalt, doktor úr… hirtelen üres volt a ház…

– Ne gondoljon most erre.

– Ez is olyan kicsike?

– Ez egy teljesen normális gyerek, asszonyom.

– De ugye ez is kicsi?

– Talán egy kicsit lehetne nagyobb is. De a kisebbek sokszor szívósabbak, mint a nagyok. Képzelje csak el, Frau Hitler, jövő ilyenkor már majdnem járni tanul majd. Hát nem szívdobogtató gondolat?

A nő nem válaszolt.

– Két év múlva ilyenkor pedig már be sem áll a szája, annyit fog beszélni, csak győzze türelemmel. Eldöntötték már, mi lesz a neve?

– A neve?

– Igen.

– Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, a férjem azt szeretné, ha Adolphusnak hívnánk.

– Tehát Adolf lesz.

– Igen. A férjemnek tetszik az Adolf, mert egy kicsit hasonlít az Aloisra. Őt hívják így.

– Kiváló.

– Ó, nem!– kiáltotta hirtelen fölemelkedve a párnájáról. – ugyanezt kérdezték tőlem, amikor Otto megszületett! Ez azt jelenti… meg fog halni! Azonnal kereszteltesse meg!

– Ugyan már– korholta az orvos, és gyengéden vállon ragadta. – Nagyon is téved. Higgye el nekem, téved. Egyszerűen csak kotnyeles öregember vagyok, ez minden. Szeretek nevekről beszélni. Azt hiszem az Adolphus igazán nagyszerű név. Az egyik kedvenc nevem. Nézze csak – már hozzák is.

A fogadós felesége, hatalmas mellén a bebugyolált csecsemővel, átvitorlázott a szobánés megállt az ágy mellett. – Itt van hát a kis csöppség!– kiáltotta, szinte ragyogva. – Átvenné, angyalom? Letegyem ide maga mellé?

– Alaposan bepólyálták?– kérdezte az orvos. – Nagyon hideg van itt benn.

– Persze, hogy bepólyáltuk.

A csecsemőt szorosan betekerték egy hosszú, fehér gyapjúsállal, éppen csak apró, rózsaszín feje kandikált ki a batyuból. A fogadósné óvatosan letette a babát az édesanya mellé az ágyra.

– Így ni– mondta-, most már nyugodtan fekhet, gyönyörködhet benne, amíg be nem telik vele a szíve.

– Biztosan tetszeni fog– szólt az orvos. – Pompás kisbaba.

– Micsodsa szép kis kezecskéi vannak!– kiáltotta a fogadósné. – Milyen szép hosszú, finom ujjacskái!

Az anya meg sem mozdult. Még csak a fejét sem fordította a kis csomag felé.

– Bátorság!– mondta a fogadósné. – Hiszen nem harap!

– Félek megnézni. El sem merem hinni, hogy megint született egy gyerekem, és egészséges.

– Ne butáskodjon már.

Az anya lassan elfordította a fejét, óvatos pillantást vetett az aprócska, de hihetetlenül komoly arcra, amely ott feküdt mellette a párnán…

– Ő az?

– Persze hogy ő.

– Ó… hiszen gyönyörű.

Az orvos elfordult, odament az asztalhoz, majd elkezdte műszereit a táskájába pakolni. Az anya pedig feküdt az ágyon, le sem vette szemét a gyermekről: mosolygott rá, simogatta és közben halk becéző-hangokat hallatott.

– Szervusz, Adolfus– suttogta. – Szervusz, drága kicsi Adolfom…

– Csitt!– szólt a fogadósné. – Hallgassa csak! Azt hiszem, megjött a férje.

Az orvos odament az ajtóhoz, kinyitotta, kinézett a folyosóra.

– Herr Hitler!

– Igen?

– Jöjjön be, kérem.

Alacsiny, sötétzöld egyenruhás férfi klépett be halkan az ajtón, majd körülnézett.

– Gratulálok– mondta az orvos. – Fia született.

Hitler-szobor

A férfi Ferenc József-stílusú, gondosan ápolt pofaszakállat viselt, csak úgy áradt belőle a sörszag.

– Fiam?

– Igen.

– Hogy van?

– Jól. És a felesége is.

– Rendben. – Az apa megfordult, különös, kissé gőgös léptekkel odament az ágyhoz, amelyben felesége feküdt. – Nos, Klara– mondta, s közben mosolygott a bajusza alatt. – Hogy ment?– Lehajolt, hogy megnézze a babát. Aztán még mélyebbre hajolt. Aztán felső testének egymást követő, hirtelen, szaggatott mozdulataival egyre mélyebbre és mélyebbre hajolt, míg végül az arca kis híján megérintette a csecsemő fejét. Felesége eközben oldalvást feküdt az ágyban, csaknem esdeklő tekintettel leste, vajon ez alkalommal mit szól majd.

– Ha hallotta volna, milyen nagyszerű tüdeje van– jelentette be a fogadósné. – Alig érkezett meg a világra, máris teli torokból jajveszékelt.

– Úristen, Klara…

– Mi az, drágám?

– Hiszen ez még Ottónál is kisebb!

Az orvos gyorsan előrébb lépett.

– Semmi baja a gyereknek– mondta.

A férj lassan fölegyenesedett, majd ekfordulkt az ágytól és az orvosra nézett. Dühösnek és lesújtottnak tűnt.

– Nem érdemes hazudnia, doktor– jegyezte meg. – Tudom, mit jelent. Megint elölről kezdődik az egész.

– Ide hallgasson– szólt az orvos.

– Kérem, doktor úr, van fogalma arról, hogy mi történt a többiekkel?

– Felejtse el a többieket, Herr Hitler. Adjon neki némi esélyt.

– De hiszen olyan satnya és gyönge!

– Kedves uram, hiszen épp csak megszületett.

– De akkor is…

– Mit akar?– vágott közbe a fogadósné. – Minden áron bele akarja beszélni a sírba?

– Elég!– kiáltott fel az orvos élesen.

Az anya felzokogott, egész testében rázkódni kezdett a fájdalomtól. Az orvos odament a férjhez, egyik kezét a vállára helyezte.

– Legyen jó hozzá– suttogta. – Kérem. Nagyon fontos. – Aztán erősen megszorított a férfi vállát és alig észrevehetően elkezdte tolni az ágy széle felé. A férj habozni látszott. Az orvos még erősebben megszorította a vállát, mintegy félreérthetetlen jelt adva ujjaival. Végül, ha némiképp ellenkezve is, lehajolt, majd gyengéden arcon csókolta a feleségét.

– Elég már, Klara– mondta. – Ne sírj többet.

– Annyit imádkoztam, hogy ez életben maradjon, Alois.

– Igen, tudom.

– Hónapok óta mindennap elmentem a templomba… Térden állva könyörögtem, hogy legalább ez az egy élhessen…

– Igen, Klara, tudom.

– Három halott gyermek csak elég, hát nem érted? Többet nem tudnék elviselni!

– Persze, drágám.

– Muszáj életben maradnia, Alois. Muszáj, muszáj! Ó, édes Istenem… légy hozzá kegyes…

Roald Dahl: Születés és katasztrófa

Eddig a novella.

Adolf Hitler, horogkereszt

Maurizio Cattelan olasz szobrász alkotása hátulról egy térdelő, imádkozó kisfiút ábrázol. A szobrot 2012-ben Varsóban állították ki, méghozzá a régi gettó helyén.

Maurizio Cattelan: Ő, Hitler szobor

Egy aukción 17,2 millió dollárt fizetett érte egy ismeretlen, telefonon keresztül licitálva.

A novella, egy ártatlan kisgyermek születése, egy aggódó anya, egy beteges gyerek… olyan, mint a szobor hátulról. Megható. Mikor olvasom, aggódok, reménykedek, hogy ez a gyerek, a többi halála után, életben fog maradni.  Szegény anya, retteg és vele együtt én is.

Aztán ott a neve, szemből látom a szobrot. És kiderül, ki született itt most, ki térdel itt imára kulcsolt kézzel.

Hitler. Adolf Hitler.

Csak egy név, egy arc… és millió emlék, félelem, harag, fájdalom önt el.

És a szobor elkelt közel 5 milliárd (igen, 5,000,000,000) forintért. Még egy csavar, még egy érzelem-hullám megy végig rajtam.

New York-ban az aukció címe: Bound to Fail, azaz Bukásra ítélve volt. A műalkotás címe: Him = Ő.

A művész ezt nyilatkozta:

Senkit sem szándékozom megbántani, nem akarok újabb konfliktust gerjeszteni és nem érdekel a publicitás, csupán azt szeretném, ha tárgyalnánk ezt az imázst vagy tesztelnénk vele a pszichózisunkat…

Venetian Snares (Aaron Funk, kanadai zenész): Rossz Csillag Alatt Született. Egy zene, ami ellentmondásos. Csikorgó és nyikorog. Csavar és fáj. És én szeretem. Ha hagyom, akkor meg tud nyugtatni, jól tudok aludni rá, mellette. Érzelem mentesen.

A Madame Tussauds múzeumban (talán Berlinben), a Hitlerről készült élethű viasz szobor fejét letépte egy látogató, azt kiáltva, hogy ne legyen több háború. A negyvenes pasast letartóztatták.

Érzelmek. Milyen könnyű szimbólumokkal provokálni, manipulálni minket! Minden kis hírre, képre, jelre azonnal beindul az érzés, a düh vagy az együttérzés.

A múlt itt van bennünk. És hat ránk, rám is. Ha jelen tudok lenni, ha a középpontomban tudok maradni, akkor TUDOM, hogy ezek “csak” jelek. Én vagyok az, aki eldönti, hogy hatnak rám.